Polipom volt. A műtéttel elvileg el is tűnt, és minden rendben van az uh szerint. Próbálkozhatunk.
Túl is vagyunk egy próbálkozós időszakon - sikertelenül. Nagyon szomorú vagyok. Nagyon. A hőgörbém tök jól alakult, szerintem jókor is voltunk együtt, és mégsem. Ráadásul a szervezetem egy nagyon csúnya viccel lepett meg... Már kezdtem elhinni, hogy sikerül, erre tegnap barnázni kezdtem, ma pedig megjött. Csalódott vagyok, és szomorú.
Annyira, de annyira szeretnék babázni. Szinte megállás nélkül ez jár a fejemben. 1 éve. Minden egyes hónapban akkorát koppanok, hogy csoda, hogy még egyben vagyok.
És attól is tartok, hogy nehogy megint olyan erős legyen a vérzésem, mint egy hónapja. Mi van, ha ez nem otthon ér? Az orvos szerint egy a műtét utáni első vérzésnél belefér. Hát nem kívánom magamnak újra ezt, sőt... senkinek sem.
Elmúlik ez a pár nagyon rossz nap, aztán remélem, újra tudok majd reménykedni. Most is reménykedem, mert olyan szánalmas vagyok, hogy még kb. akkor is reménykedtem, amikor elkezdtem vérezni, hogy hátha... Szeretnék békésen reménykedni. És nem szeretném ezeket a napokat elpazarolni egy értelmetlen aggodalomra. de egyenlőre ez van. Persze boldog vagyok, hogy már van egy csodám. Nagyon szeretnék még... Ha újra babám lehetne, azt hiszem, utána rögtön megpróbálkoznánk a harmadikkal. Nagycsaládot szeretnénk.
Az is olyan rossz, hogy célozgatnak a környezetembe, hogy "Na, kistesó?"... Csak annyit válaszolok, hogy remélem, lesz. Nincs kedvem belemenni, hogy mennyire szomorú vagyok, hogy nincs, és hogy 1 éve már próbálkozunk (még ha nem is tudtunk mindig jókor együtt lenni). Lélekben már nagyon sok megélni ezt az 1 év várakozást... (Hát még a többet.....)
